Én Tompa Mihály a költő, itt lakom
a kies folyóparton, Kakon.
Petőfi és Arany a lelki abrakom.
Míg éjjel a hold néz be az ablakon,
én a rímeket egymásra rakosgatom:
ige és főnév, melléknév, rímre rím.
El kell ezt viselnetek testvéreim,
mert nemcsak kenyéren él az ember,
de igén is, talán van rá igény is,
ajkamon terem bőven idén is.
Miattam járnak a hívek templomba,
mert az én nyelvem nem lomha,
az eszem éles, nem tompa.
Bárki betérhet szerény lakomba,
ma is vendégeim voltak: Garay és fura hőse,
egy egész ország bolondos ismerőse,
aki akkorákat lódít, hogy nem hiszi még ő se.
Túltesz Münchausen bárón, túl Gvadányi
notórius nótáriusán, Háry János a neve,
mondhatom, hócipőm máris tele van vele.
Látom, Bacchusnak igen nagy híve ő,
a bor hogy miket nem csal belőle elő!
Ül a korcsmában bajuszát pödörve,
nincs szó, ami alatt a nyelve letörne,
úgy van itt nálam, mintha örökre.
Jánosom, drága barátom, Garay,
engem bosszantanak hősöd szavai,
teremthettél volna különb alakot,
a Múzsa netán csók helyett megharapott?
Miskám, én jó szívvel írtam e darabot,
tudd meg, a nép nagyon szereti ezt a hazugot.
Ez a hazug pedig a Gólyához című versedet
szavaltam minap a korcsmában, Miskám, tehát szeret!
Legkedvesebb költője Tompa,
és ez igaz, mert ő maga mondta.
166 Megtekintés
2 Perc