Cigi szonett-szonatina
– Gyújtó’? – kérdi apám, elém nyújtva cigisdobozát. Mindig ezt mondja, mikor megkínál, mióta részeltetem abban a szerencsében, hogy otthon is rágyújthatok. Az akkori népcigiből.
Bizalmas kérdés. Szeretem is elfogadni. Olyan közösségkovácsoló.
Újabban fiam is gyújt. Az enyémből. Ha szóvá teszik, miért is kell füstölögnie. Így elemzi: kimegyek a teraszra, s amíg szívom, sorozatban születnek a remek ötletek; érzékenyítő bagó.
Akkor a kínált vagyok, 2000 előtt. Ekkor a levett, 2021-ben. És száll a füst. Mindig. Most egyszerre a 20. század máshol sejlik benne. Félhomályból. Az látszik, amint valaki kifújja a füstjét. Ködsűrű. Az arc belevész jó soká. Várom, mikor dereng elő. Pilinszky az. Abban a beállításban beszél, amelyben valaha a Bódy-féle Psyché filmben a nimfácska családfáját levelezi. Szippantást szippantás követ. A Bódys Psychéhez képest másról beszél. Töredezetten, mélázva. Szokott celofánhangján.
– Az utcán. Ballagok épp a Duna felé. Füstösen. Ráérősen. Szinte várom is, hogy a zeneszó dőljön ki fölülem a nyitott ablakon. Illetődötten – légy a ragacscsapdára – tapadok a hangokra. Mi ez? Maradok. És jó. Nagyon jó. Egyre jobb. Szól. A zongora. Középhangerőn-középtempóban. Úgy érettségizendőként is beazonosítom. Ez Bach. A J. S.. Ez élő zene? … Vagy rádió? Inkább. Mert árad. Folyékonyan. Hibátlanul és pontosan. De mi ez? Melyik? Meghatott-megható. Aki játssza is mozdulatban, kéz- és lábbillentésében elfogódott. Mi ez? Ki ez? Örökkévalósággal tart a műremek. Száll ?füstként? a zenedarab. Bölcsősen szédít meg. A végén nehéz generálpauza. Zökken a mikrofon. Álmos férfihang. Goldberg-variációk, az Ária, Bartók Béla tolmácsolásában.
Szívja. Fújja. Lassan. Bő füsttel. Feje kissé félrehajtva. Látni az idős arcban a kamasz zavart tekintetét. Még bizonytalan örömét.
– Akkor ott, tudom: patyolattiszták. Aki tollra tehette – aki vajassütit morzsált a zongorába valami távoli stúdióban. Variációt.
Mindig és megint száll a füst. Megint máshonnan, más évtizedből. Most is félhomályból bodorodik elő. Az arc mögötte kivehetetlen az omlatag perceken át. Tűnt arc a tűnt kékes ködből. Bartók Béláé. Kezében a cigi oly eleganciával billen, mint a kor dizőzeinek kacsójában a szipkába tűzött aranyvégű. Rekedten szólamlik.
– Ha olvasnám verseit, bizonnyal együttéreznék vele. Hiszen azt tudom, milyen Philoktetész sebe, milyen Lémnosz. Ha ismerném lelkifurdalásos lírai dikcióját, késztetését, hogy a magányhoz képest is megmentené az ént, az ember fiáéhoz fogható ént. Ha tudnám, milyen beesett az arca, mondanám is: Pilinszky a mérges sebű hellén hős újsütetű magyar újratestesülése, szeme láttára sül fel a kor, a lémnoszi kor, amikor az átok még az ártatlanokra is bűzként vetül.
… és apám megkínál, fiam megkínálom.
Száll a füst. A nikotinos vagy a rítusos, a családhálós és a fogantatásos ötletméz pergető szer.
