(Tompa szól)
Ablakomból, ablakomból csillagokat számolok,
s hallgatom a fákon túl a Hernád folyó hogy csobog.
Ez a víz az én vizem. Ez az ég az én egem.
Ez a kert az én világom, üldögélek csendesen.
Tudod, kedves jó barátom, ezt a folyót ismerem.
Ezt az erdőt, ezt a rétet, ezt a tájat szeretem.
Itt vagyok honn, ez a hazám, legyen bármilyen rongy is
zászlaja, büszkén hordom, büszkén hordom szívemen.
Büszkén mint az obsitosod emlegette, merre járt,
hogyan vert le bitang ellent, s kapott érte parolát.
Itt temetnek egyszer engem hűvös sírba egyedül,
sírhantomon komor hangú tücsökbanda hegedül.
Arra kérlek, jó barátom, Jánosom, fordulj ide akkor is.
Mondj egy imát, emlegesd, hogy ki- s miféle lakott itt.
(Garay szól)
Nem oly’ széles ez a folyó, nem oly’ sodró mint a hont is
kettéosztó, tajtékos-veszettül zúgó kérlelhetetlen Duna.
Hallgass el barátom, ily’ komor gondolatoknak ideje mindig nem lehet.
Üres a poharam. Búval, halállal ne is törődj, tölts bort nekem, s neked.
Az mindennél többet ér. Rajtad és rajtam nem múlik semmi,
lássa csak meg az Isten, tőlünk ennyi telik, de telik ám ennyi.
Szökik a nyár, kapunkon az ősz zörög és mindent betakar
vastagon a részeg álomba hullott sűrű avar.
(És isznak, paroláznak és újra isznak.
Mert két ily’ tollforgató mit is tehetne
Hernádkakon, szép nyári este,
midőn ez már az Úr 18..ik esztendje.)
