„Hejh – mondom – hajdanában / Máskép állt a világ!”
Tompa Mihály: Beregszász
Ugyanolyan májusi este volt ez is, mint a többi. A Lánchíd lezárva, egy lélek sem járt rajta. A híd fényei áztatták az éjfélt a Dunán. Jobb oldalról is, bal oldalról is cilinderes úriember sétált a hídon. A két férfi, közeledve egymáshoz, felgyorsította lépteit, magasba emelték kalapjaikat.
– Mihály barátom! – kiáltott az egyik.
– János komám! – így a másik.
Kezet fogtak, majd a híd korlátjához sétáltak.
– Mikor is voltunk itt utoljára, Mihály, az alapkőletételnél?
– Úgy valahogy. Azóta sok minden változott, még a város neve is.
– Budapest… Sohasem tudnám ezt megszokni.
– De mondd itt egy embernek is, hogy Pest-Buda, nem fognak megérteni.
– Nehezen, pajtás, mindegyik kicsi féltéglákat nyomkod, észre se vennének minket.
Néztek a Dunára, János fejét csóválta, Mihály cigarettára gyújtott.
– Merre jártál, Mihály barátom? – kérdezte János.
– Beregszászban. Megnéztem azt a kisvárost, kíváncsi voltam, hogy alakul a sorsa.
– És milyen most a Vérke partján?
– Barátom, ha látnád azt a szegény vizet! Fekete lett a színe, és bűzös, mint egy kanális. És nem is ez a legnagyobb baj.
– Hát?
– Nos, már nem a miénk.
– Oh.
– És háború dúl abban az országban, ahová tartozik.
– Hallottam ennek hírét. Jártam ezeket a nagyvárosokat mostanában, és azt hittem, ily primitívségre már senki sem vetemedne. Mesélj inkább a tiszti kaszinóról, áll-e még?
– Áll bizony, de már nincs benne kaszinó, csupán szállás.
– Hát hová lett a kaszinó?
– Fájdalom, János barátom, nincsen már kaszinó a városban, rég megszűnt.
– Hej, hát minden jó dolgot el kell rontani?
– Láthatod. A csodálatos zsinagógát is tönkre vágták, ráhúztak egy ronda betonkockát. Megbánhatták utána, mert most egy hatalmas lepel fedi az épületet, s a régi zsinagóga képét festették fel rá.
– Az mégsem a zsinagóga, hanem egy kép! Na de ez a háború méginkább elkeserít.
– Engem is. A városban annyi népek, mindenféle nyelvűek, és a legtöbbjük fél.
– Ugyan, mitől?
– Hogy még ott sincsenek biztonságban. Messze megyékből jöttek, többszáz kilométerről, de a félelmeiket csak nem hagyták az otthonaikban. De mesélj János, te mit láttál mostanság?
– Nemrég visszatértem ebbe a városba, mint te. Hosszú napok óta járok-kelek benne, és nem ismerek rá. Ugyan megvan több épülete, amelyeket mi oly jól ismerünk, de mégis megváltozott.
– Talán csak az idő.
– Talán. Nem tudnék már itt élni.
– Ebben a bolond világban? Én sem.
A Dunán egy hajó úszott el.
– Emlékszel, Mihály, a nagy árvízre?
– Hogyne emlékeznék! Lehet-e ily szörnyűséget kitörölni az emlékezetből?
– Nem, valóban nem lehet.
– Ám a forradalom…
– Oh, igen. Akkor valóban eszmékért harcoltunk.
– S megérte.
– Megérte?
– Tökéletesen nem érhettünk célt, de sokat tettünk.
– Ez igaz. De azt a sok vért, amit ontani kellett ezért…
– Emlékezz Kölcsey szavaira: „S ah, szabadság nem virúl a holtnak véréből”.
– S miért kell mindezért vért ontani? Hát nem az lenne az igazi szabadság, ha ehhez senkinek sem kellene meghalnia?
– Ne törd ezen magadat, barátom. Látod, eme új korban sem tudták mindezt megtenni, nemhogy mi, a mi időnkben.
A város hozzájuk elérő szemlátomást zavarta őket.
– Menjünk, barátom – mondta Mihály. – Későre jár már nekünk.
– Igazad van. Menjünk – helyeselt János. – Jó volt találkozni.
– Valóban. Jómagam is örültem. Isten áldjon!
– Téged is!
Kezet fogtak, és egyik jobbra, másik balra indult.
A Duna mindeközben ugyanúgy folyt tovább.
