Végre, végre, fölfedhetem a féltve őrzött titkot, és kiadhatom kezemből azt a Pilinszky-kéziratot, melyet nem kevés pénzért szereztem meg attól az irodalmi tolvajtól, aki még Pilinszky halála előtt, a Nagyvilág szerkesztő-riporterének adva ki magát interjúvolta a költőt. Igaz, az nem derül ki ebből a soha meg nem jelent versből, hogy valóban ritkán hallgatta-e Bartókot, de az igen, hogy a zeneszerző művei iránti rajongása e költeményben teljesedett ki.
Amiként kezdted, végig más maradtál.
Ahogyan folytattad, én ritkán hallgatom.
Fegyenci fegyelmed, mint ha szótlan pohár mellett ülnél,
magadat hallgatva, Faludy-g visszatérve.
Eszembe Jutt-a:
Zongorád összes kopása-ütése az idő erősségével kerül a hó alá.
Benne vagy az összes feledésemben.
Előtted reszketek, elalélok az idő menetrendjét figyelve.
Szálkákkal riasztanak metsző élességű kottáid.
Próbálod felém fordítani a fejedet. Mise ez is. Te se ez itt. Én se az ott.
Azt hiszed, hogy szeretlek.
Lehunyt szemmel sírsz azon, hogy élek, s halok érted és értem.
Elsüppedek: lehányt bádogkanaladdal az utolsót legyintem.
Másabb ez, mint a vesztőhely illata: szalonnaszag.
Ez maga a ZENE – amit anyánk örökké elveszített.
A harmóniát ebben a tűző-bűzlő ganajban egyesegyedül itt lelhetjük meg.
Pechünkre: az ablak csukva van. Az ablak közös, az ajtó nem.
Elnézem, ahogy csorog a víz a kottafejeken, holt köveken, élő arcokon.
Föld és ég beroskad, akár a moslékba dobott keverőbot – violinkulcs.
Egészen ragadnak magukkal a félbeszakadt dallamok:
összekuszálódott szálkahalmazával altat el a hazatévedt dúdolás.
Minden kottád boldogtalan. Irtóztató idő, elrabolt diszharmónia.
Elektromos szívedben dobog a világbank,
mint koporsóba zárt, óriásmécsessel szunnyadó holtfáradt kísértet.
Az örökmozgó, mely eleddig föl-le járt, horizontális utakra tévedt,
hordozva a szálkák mozdulatlan jövőjét.
Már harmónia sincs, kotta sincs, eltévedt a violinkulcs, pórusaid eltömődtek.
Méred az időt, mérd hát. De ne az enyémet.
A fölvonóhíd elvonta figyelmed, toronydaru emelkedik a magasba.
Tehertétel. Ihlető örökmozgón érkezik az Atyaisten ígérete.
A lélekzetvételt ne kottázd le, csak a zihálást!
A nászasztalt is feledd el, zenélj a földre hulló morzsamaradékról.
Talán így hírül adhatod azt, miről hírt adnod egyedül itt érdemes.
Amerika kitárta karjaid. Ujjaidat a billentyűkre tette. Hazaértél.
