I.
Szétterül a nap dús lombkoszorúja a Duna ezüstkék, hűs felszínén.
Csillogásában fénytörés tűnik fel, majd el, így játszik
a víz sejtelmesen áttetsző tükrén.
II.
Meg-megremeg egy új remény gondolatától a hullámtömeg,
és azon túl egy egész város, ország. Mert összeköttetésünk alapköve kiszakíthatatlanul vert gyökeret
ott, ahol egykor a folyó minket kegyetlenül választott szét.
Jó, hogy végül mégsem kell könnyű búcsút venni egymástól.
III.
Nehéz lett volna elköszönni,
a szavak súlya mélybe húzta volna céltalan lebegő, üres semmiségünk. Most mégis itt vagyunk, szemtől szembe látjuk magunk és a másikat, a távolság mindent áthidaló
ereje örök kapocs lesz köztünk ezután.
IV.
Egy kemény, határozott kézfogásban benne van a rendíthetetlen erő
egy reményteli, várva várt találkozás
elsődleges, ugyanakkor végső benyomása. Nincs, mi többet éket verjen közénk,
ha ugyanabban az ívben
találkozunk össze.
V.
Alattam a mély föld, felettem a kék ég. Ahol összeérnek, az most ott van,
ahol a két part között mi ketten pont középen állunk.
Jó volt újra látni
téged
hívj
fel
ha
át-
ér-
tél
a
hídon
és hazataláltál.
Alattam a mély föld, felettem a kék ég.
