Csak a szája sarka
Satie járt nálam a minap. A Szent Erik.
Föltette a lábát az asztalomra
könyveim, kézirataim közé,
szattyánbőrcipőcskéi ott meredeztek,
mint mutatványos, palackorrú delfinek.
A The Sound of Satie új fölvételét hozta CD-n,
indázó rövidke dedikációval a borítón.
Hallgattuk szótlan Aldo Ciccolini pattogó
zongorabillentyűpörgető álomírógépét,
magyaráztam, hogy Hi-Fi, meg Dolby System,
nem csodálkozott semmin, beleivott a boromba,
elfogadta s rágyújtott a cigarettámra, a ház előtt
a kocsimra is csak biccentett, hogy elindultunk,
és akkor, de csak akkor, amikor a ködben
a fahangú dzsipiesznő azt találta mondani,
hogy innen egyenesen a hídfeljáróig
lassan végig a Bartók Béla úton,
no, akkor az arca, a szája sarka,
vékonyan csöppet összerándult,
mint mikor szisszenő szíj hegye éri a szőrt
a büszke ostorhegyes tükrösen fénylő tomporán.
