A vak, a kopasz meg a delibajusz

– Rimaszombat, Rimaszombat, Hernádkak, / m’ért vesztettem, m’ért vesztettem / el az első babámat? –
törli kövér könnycseppjét a bajszáról Mihály Nagytiszteletű úr. Aztán látván, milyen termetes, felepohár szekszárdijába pottyantja. Mintha csak azt akarná magának visszanyerni, visszanyelni, aprót kortyol. A sűrű sötét nedű még mélyebb árnyalatúvá bódul.
Minek is vágtak bele ebbe az annyi törettetéssel járó kirándulásba? Minek is, mikor … mikor holnap már indulniuk is kell vissza Pest Budára.
De hát a pinceszer az pinceszer. Már három órája ülnek is a présház előtt. A vincellér rögvest ugrik a következő porcióért a földmélyi hordókhoz, ha ürül a kancsó. Ott ülnek a kiérdemesült és vak zsurnalisztával, Janival az árnyas lugasban. Eloszlott az adomázókedv. Garaynak is kifogyott az emlékezetéből, mit kéne kedves komájának ajánlani az Árpádiakat megéneklő hősbreviárium íveiről.
Hol van már 1842 dicső nyara a híd fundusának ünnepével, ahol először találkoztak? Hol a pátoszos Csatár lendülete, az Obsitos pipafüstös furfangja? Hol Misi pap poétai dicsfénye – nép- meg virágregéi?
Itt a Szekszárd táji szőlődűlő van. Zsurnális Jani már csak diktálni ejtheti szerét – Misi a parókián már csak madarat kergetni, madarat keltetni folyamodik tintába mártani tollát … vagy így szívbajosan fog neki verset írni a halálról. Ebben ki merne vetekedni vele?
De akkor mindkettejük szeme elkerekedik. A pince sötét szájánál – a jámbor vincellér helyett – kancsóval a kezében maga őfelsége Szegszár tűnik fel. Még a világtalan, még a könnybe lábadt szemű is látva látni kényszerül az andante berzenkedésű langyőszi délutánban.
Odasuhan hozzájuk a tarfejű király a sarjadzásos kor kellős közepéről. Vér borítja. Poharat kér, hogy osztozzon velük a kancsót színültig megtöltő érdemes vörösboron.
– Na, ez volna az a veres, amit te kereszteltél bikavérnek, te Háry vagy Garay Janusú?
Poharat kap. Tölt a két meglepett szerzetnek és magának. Kortyolnak mindahányan.
– Ez bizony – böki ki az érdemobsitú tollnok. A király keze után nyúl, maga mellé vonja a padra. Az enged
– A dömösi diéta vére, lám, mint eme bor, felséged feltápászkodik s kijő a föld alól – így zsurnális Jani.
– A bor az bor, a vér, vér – koccintja poharát a többivel a király.
Isznak megint. De most a borospincesírból jött Misihez, a kálomisták elejihez fordul.
– Ezt a várost várastul, monostorostul én alapítottam, s rólam keresztelték, melynek határában itt hűsölünk. Érdemet szereztél magadnak Mikálom, hogy e tájék szülöttét visszahoztad ide!
– Nagy sógorkomaságban vagyunk mi nyolc éve a vadregényes história meg a honfiúi atyafiság révén.
– A bor az bor, a vér, vér – koccint velük áldomást a király
Az alkonyban ő kezd régi igricektől tanult adomákba. Egészen fellelkesítik meséi vagy inkább a bikavér. Garay-Háry és kálomista Mikál zsarátját is felszítja a szó, az ital lobja. Már-már danához is látnának az irodalomtörténet pinceszerén, mikor a dűlőút felől rekedtes hangján közbe kiabál valaki.
– Uraim, uraim! Önök feltétlenül az én finom boromtól felindulva akarnak itt Hannibál tanár urasdit játszani?
Mindenki a kanyar felé fordul. A lugas mögül most inal el hamarjában a rémült vincellér. De a pinceszeres pince ura megfontolt s várat magára.
– Ki volna, ki volna? – kérdezi ez is, az is.
Kikecmeregnek a lugasból.
Előlép a gazda. Még szép delibajszú, vággyal teli lányokat elbűvölő korából.
– Na, hagytak-e nékem is az úgy vigyázva féltett boromból – lép közelebb Babits Mihály.
A vincellér elszaladt, így hát Babits már, amúgy Bakkhosz-módjára hozza felszínre a tintaszín garatbalzsamot. Gyógyulnak: Béla, János, gyógyul a két Mihály! 

1961-ban született; író, esszéista, kritikus, szerkesztő. A veszprémi Művészetek Háza munkatársa, a Vár Ucca Műhely irodalmi lap szerkesztője. Legutóbbi kötete: Tengeri (regény) 2012 nyarán jelent meg. Korábbi kötete: Foncsorfrász (Igenkönyv, Kelemen Marcel festőművésszel közös multimédiás CD). A HogyÖt antológia szerzője.