Tompa plusz Garay-Hárít János

– Vádlott! Álljon fel! 
A konzervatívan öltözött, mégis dekoratív, szigorú arcú, határozottságot sugárzó bírónő erélyesen szólt rá a vádlottak padján elmélázó keménykötésű, kackiás bajszú, negyvenes éveiben járó férfira. 
– Neve? 
– Garay-Hárít János.
– Foglalkozása? 
– Régiségeket, régi okiratokat gyűjtök és van egy kis ezzel foglalkozó tanácsadó cégem is. 
– Iskolai végzettsége?  
– A Fasori Gimnáziumba jártam, de nem érettségiztem le, mert az irodalom és a történelem érettségin háromszor is megbuktam.
– És miért éppen az okirathamisítást választotta megélhetésnek? 
-Tetszik tudni, a kézírásom mindig is szép volt, és már az általános iskolában is én írtam alá az osztálytársaim ellenőrzőjét, meg az orvosi igazolásokat. Később, néhány nyelvvizsga bizonyítvánnyal is dolgom volt, de aztán rájöttem, hogy a régi okiratokban van a nagyobb pénz. Először csak hobbinak indult. Rengeteg régi levélpapírt, irodai papírt, öreg írógépet, töltőtollakat, pecséteket vásároltam össze. Szinte megszállottja lettem a gyűjtésnek. Aztán később úgy alakult, hogyha valaki nem túl hozzáértő, jó áron megvehető ritkaságokat keresett, hát segítettem rajta. Így mindketten megtaláltuk a számításunkat… 
Aztán már jómagam is elkezdtem korabeli, kitalált okiratokat gyártani, csak úgy a magam szórakoztatására, míg egyszer egy Fradi-Diósgyőr meccsen, össze nem találkoztam a hernádkaki illetőségű Tompa Lászlóval. 
A bíró a másik vádlotthoz fordulva: – Kérem jöjjön ki a pulpitus elé!
– Neve? 
– Tompa László Mihály.
– Foglakozása? 
– Zászló- és ajándéktárgy készítő kisiparos, egyéni vállalkozó.
– Iskolai végzettsége? 
– A papírok szerint külkereskedelmi főiskolát végeztem, de azt a bizonyítványt is Garaytól vásároltam, ami miatt egy másik csalási ügyben is gyanúsított vagyok. Egyébként nyolc általánost végeztem, meg egy három napos szeletelőtanfolyamot. De van OKJ-s fakitermelő képesítésem is. 
– Mióta ismeri a vádlott-társát?
– Még 2010-ben ismerkedünk meg egy Fradi-Dózsa meccsen.
– Garay úr Diósgyőr meccset említett.
– Igen. Komolyabban egy 2011. júliusi Fradi-Diósgyőr meccsen elegyedtünk szóba – ami döntetlenre végződött, így egyikőnk sem volt elkeseredve -, de már korábban is vásárolt tőlem zöld-fehér relikviákat, bár lehet, hogy erre már nem emlékszik.
– Kérem, folytassa. 
– Amikor bemutatkoztam, és beszélgetni kezdtünk, említettem neki, hogy szeretném bővíteni az üzletemet, de a bátyám nem hajlandó kifizetni a nagyapai örökségünkből, így másként kellene egy kisebb tőkére szert tennem. Ezt követően még néhányszor találkoztunk, és akkor jött az ötlet, hogy valamilyen indokkal pénzt csaljunk ki a bátyámtól, aminek az alapja, egy a Garay úr által hamisított kölcsönszerződés lett volna.
Közben a bírónő felmutatja a kérdéses iratot, ami egy láthatóan több, mint száz évvel ezelőtti papíros, cirkalmas, kalligrafikus betűkkel teleírva. 
– Azt tudni kell, hogy a bátyám – a Géza – nagyon jóhiszemű, sőt mondhatom hiszékeny, így már kezdeményeztem a gondnokság alá helyezését is, de miután nem akart kifizetni a nagyapai örökségből, erről egyelőre letettem…
– Mihály bátyámnak, egyébként egyetlen hobbija van, a családfakutatás. Ez tölti ki a mindennapjait. Azt állítja, hogy apai ágon Tompa Mihály leszármazottjai vagyunk, mert amikor anno itt tanított a faluban, titkos viszonyt folytatott Páva Gizellával, aki a nagymamánk nagyanyja volt, és akitől fia is született, aki a keresztségben szintén a Mihály nevet kapta, bár a vezetéknevét az anyjáéval anyakönyvezték. Így lett Páva Mihály. 
Később az unokája felvette a Tompa vezetéknevet is, és a Mihály név is öröklődik a családban, bár nem mindig az elsőszülött fiú kapja..
Namármost a Hárít úr – én már csak így hívom -, készített egy olyan kölcsönszerződést, amit 1839-re datált. Ebben a szerződésben Garay úr egyik felmenője, aki Garay János néven, szintén költőféle volt, kölcsönadott egy nagyobb összeget Tompa Mihálynak – akivel a Lánchíd alapkőletételénél találkoztak -, hogy megépíthesse itt Hernádkakon a Lánchíd kicsinyített mását. 
Az bátyám meg elhitte, hogy ez a kölcsönszerződés érvényes, és még mindig tartozunk a Garay családnak. Ezt megerősítendő, Hárít úr két további iratot is készített, amiben a felek megerősítették a kötelezettséget és meghosszabbították a fizetési határidőt is. Ha jól emlékszem, az egyik ilyen irat Szekszárdon, a másik Hernádkakon „készült”. 
– Elnézést! Már csak a pontosság kedvéért. Miből építették volna fel azt a hidat. Mármint a papírok szerint. Fából?
– Á dehogy, – kedves bírónő! „Vass”-ból! 
– Menjünk tovább! Szeretném, ha részletezné, mikor vált gyanússá a bátyja számára, hogy az iratok nem valódiak?
– Neki? Sehogy! Márt éppen mentünk volna a bankba kivenni a pénzt, hogy kifizessük a „tartozásunkat” Garay-Hárít Jánosnak, de előtte még beugrottunk a gyámhivatalba megérdeklődni, mikor várható az ügyünk érdemi elintézése. De bár ne mentünk volna, mert a bátyám, amikor odaadta az igazolványait, véletlenül az ügyintéző asztalán hagyta a kölcsönszerződés másolatát is. Ő meg hivatalból értesítette a rendőrséget, és miután meghallgatták a bátyámat, engem a Hárít úrral együtt, előállítottak csalás gyanújával. 
– Mondtam is Garay úrnak, talán mégsem kellett volna nagyképűen tanúként Széchenyit meg Petőfit írni arra a szerződésre, de ő ragaszkodott hozzá, hogy így hitelesebb lesz. Így aztán én sem elleneztem. Csakhogy Széchenyit nem cs-vel meg y-al írják, Petőfi meg is nem lehetett volna tanú, mivel akkor még csak tizenhat éves volt. Na ja. Így jár az, aki nem tanul az érettségire, aztán mégis okirat-hamisításra adja a fejét.
P.S. Miután a bíróság sem tudta magába fojtani a nevetését, így mielőtt még csorba esett volna a tekintélyén, a tárgyalást – ami a sértett meghallgatásával fog folytatódni -, elnapolta.