„De mi nem megyünk!”
/Bartók Béla: Cantata profana/
„nem mozdult onnan soha többé”
/Pilinszky János: KZ-oratórium/
Szarvassá válni nem könnyű. Egyszer megpróbáltam. Majdnem rossz vége lett. Egyesek szerint azóta sem jöttem helyre. Ki tudja? Az ember itt kevés a nyomolvasásra. Elég, ha hallgat. Vagy bőg.
Az egész azzal kezdődött, hogy látogatóba mentünk. Untuk a koleszt. Semmi nem tűnt elég érdekesnek. Kivéve az elmegyógyintézetet. Történetesen volt ott egy ismerősünk. Zoénak hívták. Még nem töltötte be a tizenhetet. Mi sem. Csak neki már volt egy fia. Összesen háromszor találkoztam Zoéval. Talán négyszer. Magabiztos embernek tűnt. Két lábbal állt a földön. Végigvezetett bennünket az egész pszichiátrián. Igazi elmeroggyantaknak képzeltük magunkat. Jól ment. Lófráltunk a kertben, üldögéltünk a beszélgetőben. Néhány beteg velünk együtt szórakozott. Persze tudták, hogy ez csak játék. Mi majdnem elfelejtettük. Súlyosabb eseteket nem láttunk. Azokról csak Zoé mesélt. A végén megjegyezte, hogy kedve lenne egy pasihoz. Nem értettem, hogy jön ez össze a zárt osztállyal.
Vajon miért tálaltuk ki később a szarvasos sztorit? Vetési Márk már telefonon adta tovább.
– Most beszéltem pár haverommal – jött oda hozzám.
Sugárzott az arca.
– Előadtam a teljes szituációt – taglalta. – Hogy négykézláb mászkáltál a fűben. Hogy legeltél, és lóbáltad a képzeletbeli agancsod. Hogy jöttek az elmegyógyosok, és bevittek kivizsgálni. Csak azt nem értem, miért engedtek el.
– Nem tarthatnak rögtön ott – magyaráztam. – Ahhoz szakvélemény kell.
Este már a tanárok is tudtak az esetről. Beszivárogtak a koleszba. A homlokukra volt írva a nagy kérdés. Hogy nem vettük eddig észre az idiótát? Pusmogtak. A nyomomban sündörögtek. Végül behívtak a tanulószobába. Eleinte csak pislogtak rám. Aztán felbátorodtak.
– Milyen érzés szarvasnak lenni? – kérdezgették folyamatosan.
– Különös. Másképp látom a világot – feleltem elgondolkodva.
Ezen meglepődtek. Mégiscsak gyanús, hogy tudok értelmesen válaszolni. Néhányan követelték, hogy azonnal rúgjanak ki. Mások az integrációt hangoztatták. Nem telt bele sok idő, és mindenki összevissza beszélt. Feltámadt bennük a kreativitás. Egyesek sima háziállatként kezeltek volna.
– Körbevisszük minden osztályban – hangoztatták –, és lehet vele beszélgetni.
Stark Judit és Szél Roland együtt pusmogott. Öreg harcosok voltak mindketten. Töritanárok. Ősellenségek. Állítólag húsz éve nem köszönnek egymásnak. Mindenki hallgatózott. Jucus néni a családjáról mesélt. A felmenőiről. Akadt köztük paranoiás, pánikbeteg, skizofrén. De ez mind semmi. Különc nagybátyja szarvasnak képzelte magát. Elsápadtam.
– Rosszul vagy? – nézett rám az igazgató.
– Szeretnék kimenni az udvarra – válaszoltam.
Megengedték. Vadaknak kinn a helye. Égve hagyták a folyosón a villanyt. Hogy visszataláljak. Mintha nem ismerném a járást.
Az udvar leghátsó részébe sétáltam. Hosszúkás, fekete izék hevertek a homokban. Félig betakarva. Mintha aludnának. Felemeltem az egyiket. Batár nagy szög volt. Teljesen értelmetlen félelem lett úrrá rajtam. Bőgni akartam. Ordítani. Amíg ki nem nyiffantanak. Bámultam a holdat. Óriásplakátként terült az égre az éjszaka.
A következő percben döbbenetes üvöltözés kezdődött. A tanulószobából jött. Megvilágosodott a tantestület. Persze nem magától. Segítettek a többiek. A sztori társszerzői. Elszúrták a játékot. Egy szarvast még elbírt volna az iskola. De egy egész csordát már nem. Mészároshangulat uralkodott el a felnőtteken. Engem akartak. Nem kirúgni, hanem feláldozni. Kiontani a véremet. Még ma.
Az igazgató mentett meg. Kussba vágta a tanári kart. Fogalmam sincs, hogy sikerült neki. Az új szarvasok intőt kaptak. Engem meg sem említettek. Aztán eltűntek a tanárok. Már csak az igazgató állt az ablakban. Rám bámult. Ott gubbasztottam a pálya szélén, kezemben a nagy ronda szöggel. Fel kellett mennem. Visszakaptam az ellenőrzőmet. Beslattyogtam a hálóba. Előtte leoltottam a folyosón a villanyt.
Másnap este Zoé várt rám a portán. Helyrejött. Beállították a gyógyszereit.
– Remélem, nem értettél félre – mondta.
– Miben?
– Abban, hogy kedvem lenne egy pasihoz – idézte magát. – Nem rád gondoltam.
Bólogattam.
– Rendesek vagytok – folytatta –, hogy meglátogattatok. Nem kellett volna.
Rám mosolygott. Így nézhet a fiára is. Többször nem találkoztunk. Nem mondanám, hogy jól ismertem Zoét. Csak a mosolyát tettem el magamnak. Az arckifejezését. Komolyan vett. Nem mint fiút, hanem mint szarvast.