A könyvtárban csend volt. Majdnem tökéletes csend, ha egyáltalán van ilyen. Talán a könyvrontó bogarak is aludtak. De mit is ettek volna a mai könyveken. Sehol egy igazi bőrkötés! A legértékesebb irodalmi műveket is legfeljebb műbőrbe kötötték.
Az éjszaka közepén – a könyvtári rendre fittyet hányva – mozgolódás támadt valamelyik felső polcon. Kibillent egy könyv a helyéről. A lapok vadul zizegtek. Nagy szellem támadhatott fel az ő papírsírjából. Kortalan leplét megigazgatta magán, körülnézett, majd óvatosan elindult a vészkijáratot jelző zöld fény felé. De alig tett néhány lépést, amikor neki is feltűnt az újabb zizegés. Már ott is állt a terem közepén a másik szellem, aki illedelmesen köszönt felé.
– Áldás, békesség!
– Málnás édesség – szellemeskedett volna válaszként a kicsit korábban feltámadt figura, de még meg sem szólalt, amikor az új jövevény kikérte magának a rossz vicceskedést. Így zavarában csak motyogott valamit az orra alatt. Még téblábolt egy darabig, aztán hóna alá csapta a könyvet, amelyből erre a sötét világra idézték, és határozott léptekkel elindult a kijárat felé. Nincs neki ideje itt szórakozni! Pontosan tudja, hogy kellene a reformátusok köszönését fogadni, de ő született költő, és néha elszabadulnak a rímei: békesség, édesség, nagy hegység, mentesség, féltestvér, lépes méz, mézes kép, képesség… Még talán sorolta volna a kínrímeit a teljes népesség mekkmesterségéig, de közben annyira megijedt, hogy majdnem meghalt. Teljesen váratlanul belehasított a csendbe a fülsiketítő sípszó. Biztos volt benne: figyelik. Valaki látja a sötétben. Látható lenne? Talán világít is. Ki tudja?! Arra jutott, hátrálnia kell. Nagyon igyekezett visszafelé. Bele is ütközött volna a másik szellembe, ha lett volna testük, de így a közvetlen kontakt elmaradt.
– Mi lehet ez?! – kezdték az együtttanakodást a szellemóriások.
– Ilyet én még nem láttam!
– Én még nem is hallottam.
– Hallatlan!
– Pedig ez hallható, de nagyon. Valaki nem hagyja nyugodni a halhatatlanokat. Engem napok óta próbálnak megidézni…
– A szellemidézés okkultizmus! – bosszankodik az egyik.
– Áltudomány! – ért egyet a másik, majd kettő lesz belőle – Bár az igaz, háborgatnak. Valami légyottra invitálnának. Ugyan már! Hogy én légyottra menjek? Az én koromban?! Ráadásul valami férfival vagy férfivel. Egyébkén is: én nős vagyok.
– Nekem is van feleségem. De pszt! Hallgass csak: csend van.
– Nem hallok semmit. Már senki sem sípol… – indult el újra az ajtó felé a könyves szellem, és már majdnem a kilincsre tette a kezét – nem tudta, hogy kulcsra van zárva az ajtó –, amikor ismét megfújta sípját a láthatatlan megfigyelő.
– Vissza! Vissza! Jöjjön inkább vissza – kiabált utána a másik. Ő sem tudta, honnan jön ez a hang, ki figyelheti őket, de jobbnak látta, ha nyugton maradnak. Senki nem volt a könyvtárban, aki elmagyarázhatta volna nekik, hogy működik az RFID-kód, és csak állományvédelmi okokból sípol a rendszer. Így a két szellem visszaóvatoskodott az emeletre. Leültek egymással szemben. Sokáig hallgattak. Aztán csak elkezdtek beszélgetni – családról, iskolákról, kollégákról, munkáról, megélhetésről… A politikát hanyagolták. Sose lehet tudni. A teológiai témákat sem háborgatták.
Már virradt, amikor feltűnt nekik, hogy ott van előttük az asztalon néhány Könyvheti Újság. Ilyen szép színes lapot még egyikük sem látott. Hosszan bámulták. El sem tudták képzelni, hogy festhettek élethű képet a címlapra, és a dátumon is elcsodálkoztak, 2022. június 9–11.
– Ez már a jövő! – állapították meg szinte egyszerre. Magukban számolgatták, hány évesek lehetnek. Mintha a tűzhöz közelítenének, úgy érintettek meg külön-külön egy-egy lapot. Sikerült! Egyre bátrabban lapozgatták, lapozgatták a magukhoz húzott újságot, nézegették a képeket, olvasgatták a címeket. Már a 18. oldalnál jártak, amikor egyszerre felkiáltottak:
– Hiszen ez én vagyok!
– Nem, én vagyok! – hangzott párban a tagadás. Kellett egy kis idő, míg befejeződött a vita. Végre mindkettőjüknek feltűnt, hogy a címben rajta kívül van egy második személy is: „Tompa plusz Garay – 22. Légyott; 2022”
– Én vagyok a Tompa, Tompa Mihály – mondta az egyik.
– Én meg a Garay, Garay János – mutatkozott be a másik.
Innentől kezdve együtt olvastak tovább a cikket. Meg is beszélték a közös történetüket. Igaz, arra már egyikük sem emlékezett, hogy találkoztak volna az életben. Pedig tényként idézi az újság: „Tompa Mihály és az idén 210 éve született Garay János, Háry János figurájának megalkotója a Lánchíd alapkőletételénél találkozott.” Az viszont a lap szerint is fikció, hogy az idén találkoznak Hernádkakon és/vagy Szekszárdon. Most értették meg saját szellemiségüket. Az is benne volt a Könyvheti Újságban, hogy Vass Tibor József Attila-díjas költő, a Spanyolnátha művészeti folyóirat szerkesztője 22. alkalommal hirdette meg a Légyottot. Arra kért bizonyos írókat, költőket, képzőművészeket, hogy Tompa Mihály és Garay János találkozása kapcsán alkossanak, amit akarnak, írjanak szépirodalmi alkotásokat, készítsenek festményeket, grafikákat. Szóval ezért próbálta őket megidézni néhány XXI. századi kolléga.
Végül a két szellemóriás abban maradt, maradnak. Minek mennének: ezen az éjszakán megtörtént a találkozás. Különben is, a kakasok már régen ébresztőt kukorékoltak Hernádkakon és Szekszárdon, ott persze csak a kertvárosi részen. Őket pedig bárki megtalálja a könyvtárban – nyitvatartási időben.