(Kis éjizene)
Elmesélte, hogy a galambok bárhonnan visszatalálnak, és a lehető legrövidebb útszakaszt választják, akár sűrű ködben vagy éjszaka is tájékozódni tudnak a csőrükben levő mágneses lapocska segítségével. Minden tárgyat a középpontja felé vonz a föld, ez a delejezésük titka.
Mint a Perszeusz-csillagtérben.
Elgurulnak az ismeretlen csöndben, mélyen a csillagok alatt.
Továbbra sem vettem komolyan, rigolyának gondoltam okfejtését, továbbra is észrevette éles tekintetével, hogy nem hiszek neki, de felül tudott emelkedni rajta. Figyelmeztetett, hogy az emberek kisugárzása érvényes, tanulságos, és ha nem is fogadom el maradéktalanul, mégis létrejön egyfajta rejtélyes kapcsolat, ami csak addig marad rejtély, amíg a másik rá nem jön, hogy felismerték, mert a másik ember nemcsak a szavaiból ismerhető fel, ehhez a tekintet is kevés. Ráadásul, ha valaki a madarak létezéstelen lelkéről beszél, akkor ezt a tudást sosem a maga hasznára fordítja, hanem az igazság javára.
A galambok nem is tudnak testük mágneséről semmit, csak használják. Mit gondolsz, mi különbek vagyunk?
Nincs ajtó, mit megnyithatunk. Nincs retesz, ami kirekesszen.
Aztán a csillagászatról kérdezett, hamarosan rájöttem, hogy a tudása egyáltalán nem véletlen. Könyveket kellett elolvasnia, hogy egyáltalán bele tudjon kérdezni olyan folyamatokba, melyek a tudomány jelenlegi állása szerint nagyon aktuálisak, érvényesek. Nem misztifikált semmit. Lehet, hogy felkeltettem az érdeklődését. Korábban is éles elméjűnek tartottam, leszámítva a preparálással kapcsolatos megszállottságát. De most több lett egyszerre önmagánál, hatalmassá nőtt előttem, anélkül, hogy a nagysága bármiféle fizikai változáson esett volna át, csak megvillantotta szellemét egy pillanatra annak a láthatatlan összefüggésnek, amire folyton emlékeztetett, csak most feszítette meg előttem szárnyait. Most valami mást is mondott.
Ne töprengj ezen, elküldöm őket, amikor kell! Ahova kell. És ne félj, egy éjszaka úgyis visszatérnek. Ha azt gondolod, hogy a létezés véget ér egy puskagolyóval, akkor tévedtél. Még túl fiatal vagy hozzá, hogy megértsd, de nem is lehetsz közömbös, mert akaratod ellenére voltál sokszor olyan helyen, ahol nem is akartál lenni. És erről most lehet, hogy csak kellemetlenségek jutnak az eszedbe, pedig nem tudhatod: olyankor is jelen voltál, amikor megajándékozott a sors azzal a pillanattal, amikor felül tudsz emelkedni mindenen: lehetsz a szerencse gyermeke, bármi, amiről egy gyermek álmodik, anélkül, hogy tudnád; érezhetted úgy, hogy nem volt könnyű, de senkinek sem volt az. De ha úgy halad mégis az út előtted, ahogyan elgondoltad, akkor nem járhattál olyan sokszor rossz helyen. A sors sohasem jutalmaz, csak követ. Sose légy biztos benne, mert sohasem tudhatod a teljes igazságot. Ne becsülj alá semmit!
Már kint voltam az utcán. Csendesett, lassult az eső irama. Azon gondolkodtam, mennyit vehetek komolyan a próféciákból. Néhány varjú rebbent és körözött a fák felett, aztán érkezett egy egész raj, mintha csak toborozták volna őket, mintha valami készülne itt, csak ők tudhatják, mert az egész kert fentről nézve olyan üres és komor a sétányokkal, a megfeketedett mészkőszobrokkal, mint egy pályaudvar, amit elhagytak a vonatok.
Megmentettem egy ember életét. A magam megszállott módján. De nem éreztem semmit, csak még jobban hiányzott hirtelen, ami elmúlt, mint amikor a rabot egy napra kiengedik körülnézni, utána még szörnyűbbnek tűnik a börtön bezártsága.
Mint egy pályaudvaron, amit elhagytak a vonatok. A padokon emberek ülnek, kezükben vonatjeggyel, melyeknek lejárt a menetideje, és elmenni sem akarnak innen, csak ülni egymás mellett, hogy ne maradjanak egyedül.
Mert olyan üres lett. Mintha csak integetnék az erdőben elhalkuló zakatolás után. Tartottam még a kezem egy darabig a semmiben, hevesebben dobogott a szívem, mintha volna még belőle. De elutazott egy szénkupac hátán az utolsó darabka is. Nem maradt több, mint egy elvillanó sejtés, hogy elmenni látok valamit a távolban, a talpfákon lépkedve tűnik el. Nehéz eső jött északról. Elmosta a rímet a sírkövön. Sohasem gondoltam volna, hogy csak ennyi por és hamu marad az elvonuló zenekar után. Miért is nevezték el ezt a karcos törmeléket így, ami nem száll el, inkább hull lefelé. A por pedig olyan az ujjak között, mint az elhamvadt parázs selyme, ha felszáll, fátylat borít a láthatárra.
Kettő és fél kilogrammot nyomott, nem akartam megtartani belőle egy darabkát se. Nem akartam magamban egymásba ölteni a tudatomba rekedt szemeket, hogy összekapcsoljam őket mindenáron, mint valami láncot, mert bár önmagában így is lekerekedtek a történet részletei, mégis erőszakot kellett volna tennem rajtuk, hogy mindenáron vízszintes sorba rendezzem mindazt, ami a rideg logika szerint egymás mellé illett. Nem akartam megmagyarázni, levezetni még a saját álmaimat sem, mint egy álomfejtésben, nemhogy valaki másnak a sorsát kövessem, hogy megindokoljam, mi miért történt. Testének és lelkének apró darabkáit hullni hagytam. Nem is tartoztam magyarázattal másnak.
Ahogyan benne zakatolt a vágy, hogy elmenjen, ahogy berendezte maga körül az egész életét, mégis olyan volt, mintha örökké készenlétben állna – egy intésre várva, mintha minden vonat érte vesztegelne; ebből arra következtettem, hogy benne törnie kellett egyszer egy belső indulásnak, annak a pillanatnak, amely eldöntötte, hogy az irány merre legyen. A síneket váltó kar törhetett bele egy téves továbbhaladásba. Éppen ő, aki annyira titokzatos és visszahúzódó volt, vállalta, hogy kiáll vörösben egyetlenegyszer, hogy csak rá figyeljenek, mint az arénában, ahol mutatvánnyá válik a halál. Az utazás összes vakuvillanásnyi ablakában az ő árnyéka tűnik el.
