fonnyad az idő s csak növekszik a káosz
már nem csak az út: a gondolat is sáros
de ne legyen a dal fájdalmas merengő
üldözzön titkával inkább egy sereg nő
ez maradt a képlet – így indultam útnak
s hogy kedvét ne szegjem Garay úrnak
vettem pár portékát – rómait bizáncit –
megkérték az árat hisz ez mind hiánycikk
Szekszárdra egy ócska lovas szekér vitt le
a kocsis az utast fajankónak hitte
dupla tarifáért lóbálta az ostort
(előtte egész nap a kocsmában posztolt)
nem is talált oda időben a mocsok
kapott is szidalmat őkelme – most dohog –
ám sehogy sem akart feltűnni a finis
cammogtak a lovak elbágyadtunk mi is
ránk döccent a hajnal – megtorpant a szekér:
két jószág úgy döntött hogy most végleg megtér
szerencsénk volt hogy épp Hernádkakra értünk
szomjúhozott testünk sajgott minden részünk
megpihentünk csöppet Vass Tibi házában
megígértem néki nem leszek hálátlan
ha másnap segít egy új konflist keresni
amely az országon magát átverekszi
Szekszárdra elérve felfedtem a fátylat
késedelmünk csakis a kocsisra szállhat
regéltem hosszan hogy ne maradjon kétség
bűnbánón taglaltam minden egyes lépést
a szégyen szívemben rémmeséket gyártott
Garay somolygott – került minden pátoszt –
megölelt s azt mondta: megígéri már most
rólam mintázza majd hősét: Háry Jánost
Garay levele Tompához
önkéntes száműzetésbe kellett vonulnom
hogy Szekszárdot elfeledjem
a távozás előtti napot dühvel ünnepeltem
s hogy a bánat és utálat örvényéből
magam kikeverjem
az utolsó neked írt levelet is
megsemmisítettem
néztem ahogy a gyertya megpörköli
a papírlap szélét
majd hirtelen lángra kap
aranylón ragyogtak a tintával írt sorok
abban a levélben még Szekszárdra hívtalak
kijavíthatatlan díszletek
féregrágta gyökerek közé
de kihűlt a várakozás
fanyar és hamis a bor illata
mindent eltapos egy eltévesztett pillanat
melynek én is csak túlélője vagyok
– idő kell hogy elszakadjak
hogy egyszer még visszaálmodhassam
a mustszagú szőlődombokat
szétszakított tegnapok örömét
és elengedjem végre a lány kezét
ki karjaiban ringatta gyilkosát
